f*cking past

"Mi az ami amitől több mint én?"

exactly never

..sosem lesz csak a múlté

nyugtató

Árnyalataim

Tudod, én úgy nevelkedtem, hogy a szüleim mindent megtettek azért, hogy nekem jó legyen, de sokszor ez átfordult a másik oldalára. Meg kellett felelnem egy képnek, egy mások által létrejött képnek. Egy ember voltam, akiben annyi érzés, vágy és álom kavargott, és mindez bent kellett, hogy maradjon. Az is lehet, hogy ezt a képet én alkottam magamban. Nem tudom. De olyan lettem mások szemében amilyen pont nem akartam lenni soha. Néha visszamennék gyereknek, mert visszagondolva olyan boldog voltam. Átértékelnék dolgokat. A mai énemmel visszanéznék és megnézném, azt a pillanatot mikor anya és apa először meglátott vagy épp azt ahogy énekelek mamámmal a konyhában éjfélig olyan önfeledten.. Úgy megölelném nagypapám, minden erőmmel, úgy olyan "Papi én azt akarom, hogy mellettem maradj mindig" öleléssel. Visszanézném, ahogy az oviban kialakultak az első barátságaim, és suliban mennyit nevettem a többiekkel. Odamennék Zsuzsa nénihez, hogy "Tanítónéni, azt szeretném, hogy ennek sose legyen vége, mert ha felnő az ember az idő csak úgy repül, itt még minden olyan álomszerű." Megnézném magam, mikor tudatosult bennem, hogy szerelmes vagyok valakibe.Felkutatnám, hogy addig a pillanatig miért éreztem úgy, hogy engem senki ne szeressen, hogy miért nem bírtam elviselni. Ha lehetne, megmutatnám mit éreztem akkor mikor ő szeretett és én nem vagy azt mikor már én szerettem és neki más kellett. Megmutatnám, hogy milyen boldog voltam mikor először megcsókolt. Megmutatnám, hogy mit éreztem mikor elhagyott. Megmutatnám mit éreztem mikor hallottam, hogy szerelmes és azt, hogyan álcáztam, hogy nem nem érdekel. Közben meg összetörtem újra és újra, azzal az érzéssel, hogy ők miért többek ők mint én? Mivel? Tudod, én azt mondom, hogy semmivel. Soha, semmivel nem voltak többek tőlem. Megalázva éreztem magam és túl kevésnek bárki számára is. Igen, ezt tenném, mert mindenki megérdemli és mondhatom, hogy a múlt nem számít és azt, hogy ami fáj el kell felejteni. De nem teszem, mert a múlt alakított ilyenné amilyen most vagyok. Szabaddá.. Felelősségteljes és hitetlen lettem. Bármi van most a jelenben, bármennyire is szüntelenül szeretem, az ott van, amit akkor éreztem. De tényleg nem érdekel már. Nem érdekel kinek az ölébe borult mikor én magányosan sírdogáltam itthon. Nem érdekel, hogy kit csókolt mikor én arra vágytam reménytelenül, hogy odajöjjön és azt mondja "Tudom, hogy te többet érsz náluk." Nem érdekel, hogy kire nézett úgy mint rám. Nem érdekel, hogy kinek fogta a kezét szorosan míg az enyém az övére várt.. és, hogy tényleg nem érdekelnek-e? Már, hogy ne érdekelnének. A legfájóbb dolgok azok amiken nem tud az ember változtatni és vagy elfogadja, vagy szenved, vagy elengedi azzal a tudattal, hogy már minden más és az emberek változnak. Egyenlőre nem tudom elengedni, és fogalmam sincs mikor fog menni. És azt is tudom, hogy ha olvasod ezeket a sorokat bűntudatod van, annyit tudok rá mondani, hogy nem tartozol megbánással csak egyetlen dolog miatt, amiről tudjuk mi. Nem tartozol vele, mert nem tehettél róla, hogy én szerettelek és te nem vagy már nem. Ne dühöngj kérlek! Ismerlek. Talán sokszor jobban mint magam. Ez érdekes, de saját magamat még nehezebb megfejtenem. Érzések, fellángolások, elkeseredések, hangulatingadozások összessége vagyok. Az emberek, a tettek, az elnyomások változtattak olyanná aki most vagyok. Egy olyan emberré, aki fél mindentől, aki nem tudja megmutatni azt amit tud, aki nem tud közeledni mások felé könnyedén, aki nincs tisztába a saját érzéseivel, aki volt már annyira kiborulva, hogy nem látta a kiutat, aki nem hisz magában, akit a legtöbben félreismernek. Minden olyan zavaros. De egyszer tudom, hogy sikerülni fog. Sikerülni fog egyszer lehengerelni az embereket. Saját magammal. Egyedül. Magabiztosan. Az álmomat meg fogom valósítani, nem másért.. csakis magam miatt!