Egy ideje lelkembe keserűség költözött. Lázadok, sokszor saját magam ellen is. Pokollá teszem az életem és a körülöttem lévőkét is. Mennyivel könnyebb lenne ha más lennék, igaz? A válasz az, hogy más voltam, de mint tudjuk, az emberek változnak, így én is megváltoztam. Nem szándékosan. Olyan rosszindulat alakult ki bennem, hogy már én is félek olykor tőle. Egyfajta bosszúállás, semmiképp sem bizonyítás. Nem akarok már senkinek sem bizonyítani. Úgy érzem, hogy jelenleg nem tartozom senkinek sem ezzel. Talán fel kéne nőnöm az élethez, talán nem vagyok elég erős hozzá és gyerekesen kezelem, de ez van. Mindenki azt kapja ami jár. Az, hogy mindenkinek a jót akarjam és az én érzéseim nem számítanak már a múlté. Ez talán valami önvédelem, ez ellen a keserű valóság ellen. Nincs gyógyszer, nincs megoldás. Én vagyok, a fájdalom és a gondolataim.
Jó lenne visszakapni a régi "mindenen mosolyog ez a lány" képet.
