tehetetlenség

Van, hogy az élet túl sok pofont ad és már semmibe nem tudsz kapaszkodni. Semmi nem ad támaszt és reményt. Végső elkeseredésedben csak a sírás marad egyedül, mit élvezni tudsz. Nem érzed a biztonságot, a fényt az alagút végén, csak a nagy sötétséget. Mikor minden tőled telhetőt megtettél és még mindig semmi változás, pedig kifogytál a lehetőségekből. Ülsz és várod a csodát. Eljutsz arra a pontra, hogy már nem érdekel semmi. Mintha teljesen kilépnél az életedből és hatalma alá kerít a fájdalom. Nincs mit tenni..

tönkretesz

Végre minden jól alakul. Érzem, hogy akar valamit. Jól esik. Kezdek boldog lenni. Elengedem magam amíg maradhatok. Szeretem, hogy figyel. Minden olyan jól alakul. Lelkesedek a gondolattól, hogy talán.. Talán még szeret. Talán még szüksége van rám. Helyesbítve már. Már szüksége van rám. Rám. Nevetséges. És az is voltam. Hazaindultam és érdekes dolgot súgtak nekem. Mosolyogva válaszoltam: "Nem érdekel." Hogy ne érdekelt volna!? Összetörtem újra. Szánalmasnak éreztem magam. A lehető legnagyobbnak. Futottam, úgy mintha az életemből futottam volna ki és sírtam. Homályos volt a kép, a könnyek kitakarták az utat. Visszanéztem egy pillanatra és a kép örökre az emlékezetembe vésődött, fogta a kezét.. Megsemmisültem. És egyedül voltam. Én és a könnyeim a sötétben. Hazasétáltam nagy nehezen, fejemben egy borzalmasan fájdalmas képpel. Beléptem a kapun és játszottam. Játszottam, hogy minden rendben van, pedig nem volt.

My life is a piece of shit