tehetetlenség

Van, hogy az élet túl sok pofont ad és már semmibe nem tudsz kapaszkodni. Semmi nem ad támaszt és reményt. Végső elkeseredésedben csak a sírás marad egyedül, mit élvezni tudsz. Nem érzed a biztonságot, a fényt az alagút végén, csak a nagy sötétséget. Mikor minden tőled telhetőt megtettél és még mindig semmi változás, pedig kifogytál a lehetőségekből. Ülsz és várod a csodát. Eljutsz arra a pontra, hogy már nem érdekel semmi. Mintha teljesen kilépnél az életedből és hatalma alá kerít a fájdalom. Nincs mit tenni..

tönkretesz

Végre minden jól alakul. Érzem, hogy akar valamit. Jól esik. Kezdek boldog lenni. Elengedem magam amíg maradhatok. Szeretem, hogy figyel. Minden olyan jól alakul. Lelkesedek a gondolattól, hogy talán.. Talán még szeret. Talán még szüksége van rám. Helyesbítve már. Már szüksége van rám. Rám. Nevetséges. És az is voltam. Hazaindultam és érdekes dolgot súgtak nekem. Mosolyogva válaszoltam: "Nem érdekel." Hogy ne érdekelt volna!? Összetörtem újra. Szánalmasnak éreztem magam. A lehető legnagyobbnak. Futottam, úgy mintha az életemből futottam volna ki és sírtam. Homályos volt a kép, a könnyek kitakarták az utat. Visszanéztem egy pillanatra és a kép örökre az emlékezetembe vésődött, fogta a kezét.. Megsemmisültem. És egyedül voltam. Én és a könnyeim a sötétben. Hazasétáltam nagy nehezen, fejemben egy borzalmasan fájdalmas képpel. Beléptem a kapun és játszottam. Játszottam, hogy minden rendben van, pedig nem volt.

My life is a piece of shit

Mikor sötét van

Szeretem mikor sötét van és senki sem lát engem. Olyan érzés az, mintha tetőtől-talpig szabad lehetnék. Azt csinálok amit akarok és ezért senki nem bélyegez meg. Olyan arcot vághatok amit csak akarok, mert nem látja senki a teljes képet. A sötétben önmagam lehetek. Levakarhatom magamról a műmosolyt, elhagyhatom a szinte egércincogás szerű magas hangomat. Magabiztos lehetek. Szeretem ha sötét van, mikor nincs kedvem semmihez és senkihez, mikor úgy érzem az egész világ ellenem van. De ahogy felkel a nap, újra megpróbálok megfelelni..

Nem bírom már, ennyi!

Nem bírom már, ennyi!
hátra nézek, és csak arra tudok menni.
Kétségbeesetten, dőlök a falnak,
mikor lesz értelme egy boldogabb napnak?
Sírok és remegek, a fájdalom hasít,
nincs az a dolog ami ezeken javít.
Belehasít lelkemben minden egyes részlet,
mikor nem az enyém, hanem más arcát nézted.
Fáj a gondolat, hogy mik történtek régen,
azt kívánom, minden része a pokoltűzbe égjen.
Összeomlik lelkem, nem találom helyem,
a múlt lesz az is ami most még jelen.
Ki tudja ki változik és kiből lesz ártatlan,
ki lesz jóból rossz ember, egyszer csakúgy váratlan.
Az, hogy minden szép lesz egy hiú kis ábránd,
ez a gondolat nekem okoz némi hátrányt.
Ha elkapnám a boldogság képzeletbeli kezét,
soha nem mutatnám a szomorúság jelét.
Visszamennék néha az elfecsérelt múltba,
nem lehetne egy r*banc se előttem az útba.
Mindenkinek, kik bántottak és ezt tették velem
kívánom, hogy a boldogság egy soha be nem teljesülő álom legyen!

Gyűlölet

Nem hittem volna régen, hogy tudok majd így érezni. De miután megláttam egy "kedves" személyt és az ezáltal rám tört idegroham színtisztán ráébresztett, hogy tudok ilyet érezni. Eléggé tudok! Hogy mit éreztem mikor megláttam?
Düht, fájdalmat. Konkrétan azt, hogy mindjárt odamegyek és kitépem azt a "rohadó haját". Igen, szükség van ilyen jelzőkre. Mert jól esik. Már bocsánat. Rám tört egy sírógörcs, aztán hirtelen bevillant egy kép a múltból, elképzelt kép. Miért szerette őt? És akkor ismertem meg a féltékenység keserű ízét. Persze azért címeztem neki egy "Fu de utállak" fejet is csak, hogy tudja, hogy van a világon legalább egy ember aki tiszta szívből utálja. Ismeretlenül. Mert irigy. Mert sajnálja tőle azt a szerelmet amit neki kellett volna éreznie a fiú iránt, aziránt a fiú iránt akiben megbízott, megszeretett, legelőször életében.
És most tényleg nagyon diszkréten fogalmaztam ahhoz képest, hogy mi futott rajtam végig. Kiszolgáltatottság és a régi jó barát. Szánalom.
Szóval ez a kirohanás nekem is eléggé gyerekesnek tűnt, de ezt éreztem. Sok mindent le lehetne vonni belőle, akkor a következtetésem az volt, hogy mennyire bénán néz ki. Visszagondolva pedig, színtiszta féltékenység amit éreztem és ez nagyon megijesztett.
A másik dolog pedig,hogy ez is megerősített abban, hogy ez a fiú túl nagy hatással van rám. 

it hurts so much

Nothing..nothing can change that has happened. It only gets better with time. Only better, not perfect. A picture, a memorial, a word, a sound from the past smash me. It was different, but it was..it has happened.

This bad feeling will never pass, i have to fight this. But it so hard.
My heart breaks when I think of somebody who you love, who you hug, who you kiss. It sucks. You looked at the other girl's eyes and yours gleamed about her. You're crazy about her. Not about me. Your heart was beating for her. Not for me.You wasn't thinking about me. Just she was in your head.
I wish I had been the one and only. It wouldn't hurt me. I shouldn't do "overthinking".
It would be good, if you can change your past. But it's impossible.
You know, that I love you! But it make me sad often. I lost a lot of tears.
And there is something.. something what I wanted to say. Hm..
Oh, I know. I hate the f*cking past.