f*cking b*ches

lépés lépést követ

Változtam. Változok. Oly sok mindenre rájöttem, oly sok mindenre rádöbbentettek. Tudom, hogy már nem érdemes másnak bizonyítani, másoknak megfelelni. Az élet eszméletlenül nehéz és sokszor fájdalmas, de a boldog pillanatok, a szeretet mindent el tud felejtetni. Sokszor összetörtem és azt hittem már mindent szét fújt a szél és nem tudtam mihez kezdjek, de valahogy mindig van valami remény.
Rengeteg problémám volt és van is, hogy nem tudom azt tenni amit szeretnék. Pillanatnyilag az éneklésre gondolok. Azt hiszem jó úton járok. Megfejtettem a lelkemben elbújt makacs kis rejtélyt. Magam miatt énekelek! Mert boldoggá tesz. Miután erre rájöttem, levetettem minden zárkózottságomat és kiálltam az osztály elé és énekeltem. Úgy, ahogyan már régen szerettem volna. Úgy, ahogy ők is várták tőlem és azt az érzést soha nem felejtem el, ahogy mindenki elcsendesedett és rám figyelt, ahogy összekapaszkodva táncoltak az én hangomra! Csodálatos volt. Ezt követően, meghívtak egy "garázsbandába" és jelenleg tagja vagyok. Már túl vagyunk az első próbán és eszméletlenül élveztem, igaz csak próbálkoztunk de ami a legfontosabb, hogy úgy érzem átléptem valamit, áttörtem egy falat, ami eddig akadályozott abban, hogy azt tegyem amit szeretek. A boldogságért harcolok. Egy olyan ember akarok lenni, aki segítőkész, és nyomot hagy az emberekben. Akire sohasem mondanák azt, hogy 'elcseszett' életet él, hanem inkább céltudatos és életrevaló.

passion

sometimes

Néha nem azért bocsátunk meg valakinek, mert megérdemli.. hanem azért, mert nem akarjuk, hogy elvesszen az életünkből.

elcseszett valóság

Hogyan is kezdődhetett mindez.. maga a rejtély számára is. Mindez, ami miatt szenved, ami tönkre teszi az életét. Régen forrhatott ki valamiből, vagy talán nem. Egy biztos, nem pillanatok műve. Talán tettek, szavak váltották ki, talán minden egyszerre. Emlékezetébe vésődött az, ahogyan elalvás előtt viselkedett. Az, hogy félt mindentől, így elregélt magában egy komplett szöveget amivel esdekelt azért, hogy sose történjen semmi rossz a családjával és vele sem. Az érzés benne mikor fel kellett állnia, hogy elmondjon egy verset akkora gondot okozott mint másnak 10 injekció egy helyre, amit ő simán eltűrt volna. Hiszen ő fordítva működik, vagy valahogy másképp. Az, ahogyan meg kell nyilvánulni mások előtt, és később az a tudat, hogy nem tudja azt mutatni amit tud, ami telik tőle, elkeserítő. Rástresszelt mindenre, a legapróbb dolgokra is. Hogy miért? Ez az egyik kérdés a sok közül amire rejtélyes a válasz. Senki nem tudja, még ő maga sem. Az önkontroll, az önbizalom, a magabiztosság hiánya miatt, ami évek alatt lerombolódott, vagy talán ki sem alakult soha.. létrejött egy félelem. Egy pánik. Pánik mindenféle helyzettől, legfőképp ismeretlentől. Gondoltok százai cikáznak a fejében, vajon mi lenne a megoldás? Egy féléve még úgy gondolta, hogy magában le tudja rendezni azt a több évi fájdalmat és felgyülemlést. Aztán emlékszik egy hangra -még a fogorvosnál ült- pánik tört rá, erősen. A fogorvos szavai visszacsengnek füleiben. "Egy 16 éves lánynak durva, és nem lenne ajánlatos nyugtatót szedni!". Apukája semmit nem sejtett a problémáról, legalábbis a súlyosságáról.
A nyár közepén kezdődött minden ami felforgatta az életét teljesen, ezzel együtt másokét is. Rájött mindenki, hogy ez nem egy egyszerű tiniizgalom, ami néha-néha stresszhelyzet esetén felbukkan mint általában mindenkinél. Ez nem szimpla "tenyér dörzsölős" izgalom. Ez más. Mikor reggel fejvesztve kapkod a levegőért, a szíve majd kiugrik, a gombóc szinte kőkemény a torkában, az izmai megfeszülnek, a világ kikapcsol körülötte, átadja magát a pániknak. Segítségért sír a szüleinek, hiszen nem tudja, hogyan kezelje ezt az elszabadult érzést. Mintha egy ketrecbe lenne bezárva és sehol sincs kiút, sehol sincs megfejtés. 16 évesen xanax-al kelt és feküdt. Mára már 2 másik gyógyszerre váltott, ami endorfin hiányát csökkenti, valamilyen szinten. Néha teljesen elhagyja magát és a feladás gondolata is felmerül benne, de ott van mellette a családja, a barátja, a barátai és ők segítenek neki a figyelem elterelésben, az élet szépségét megkeresni ha pillanatnyilag elvesztené. Oly nehezen kezeli, olyan megfejthetetlennek tűnik az egész, és egyenlőre nem találja a biztos pontot, azt a pontot, ami azt jelzi, hogy túl van rajta. Túl akar lenni rajta és élni akarja az életét.

Tudod mi a legszomorúbb ebben az egészben? Hogy az ő.. én vagyok.

Irigység és utálat

Gondolom sokan átélik a kampány izgalmait a közép suliban. Nem gondoltam volna, hogy ennyi gonddal, teherrel és stresszel jár, de számunkra teljesen megérte minden idő amit belefektettünk.
Igen, nem voltam jol, nem éreztem jól magam egész végig, mert az én idegállapotom elég ingadozó, 2féle nyugtató minden nap nem annyira megszokott ebben a korban, de ha muszaj akkor muszaj..Túl lettem rajta az utolso napra és önfeledten örültem és ünnepeltem az én szerényke osztályomat mert mindent beleadtak és nem a pénzre és egyebekre gondolok, hanem, hogy bennünk volt a legtöbb szeretet és lojalitás az biztos, nem érdekel senki más fajta véleménye.
Örömkönnyek közepette ölelte egymast az osztaly és ennyire még sosem voltunk együtt, olyan boldogsagot és büszkeséget éreztünk, hogy az elképesztő és soha senki nem veheti el tőlünk!
Aztan ugye vannak azok akik nem tudnak veszíteni. Nevetséges, hogynéhány ember mire képes egy iskolai kampany miatt. Ha ez a legnagyobb problémájuk akkor az régen baj. Ügyvédet meg nyugodtan fogadhatnan is a szavazatok szána ezután sem lesz több. Meglepetés! Ez így alakult, fogadjak el. Nem tudnak beletörődni, hogy minket tartottak jobbnak és nem értem miért kell minket fikázni amiért megnyertük mert az iskolánk döntött így. A jò kedvünket és ezt a megtiszteltetést nem tudják elvenni úgysem, ez a miénk akermennyire utálatot sugároznak felénk, legyenek el azokkal az emberekkel akik ugyanúgy lázadnak aztán egy idő után csak lecsendesednek a dolgok. A véleményük meg eddig sem és ezután sem fog érdekelni.

f*cking past

"Mi az ami amitől több mint én?"

exactly never

..sosem lesz csak a múlté

nyugtató

Árnyalataim

Tudod, én úgy nevelkedtem, hogy a szüleim mindent megtettek azért, hogy nekem jó legyen, de sokszor ez átfordult a másik oldalára. Meg kellett felelnem egy képnek, egy mások által létrejött képnek. Egy ember voltam, akiben annyi érzés, vágy és álom kavargott, és mindez bent kellett, hogy maradjon. Az is lehet, hogy ezt a képet én alkottam magamban. Nem tudom. De olyan lettem mások szemében amilyen pont nem akartam lenni soha. Néha visszamennék gyereknek, mert visszagondolva olyan boldog voltam. Átértékelnék dolgokat. A mai énemmel visszanéznék és megnézném, azt a pillanatot mikor anya és apa először meglátott vagy épp azt ahogy énekelek mamámmal a konyhában éjfélig olyan önfeledten.. Úgy megölelném nagypapám, minden erőmmel, úgy olyan "Papi én azt akarom, hogy mellettem maradj mindig" öleléssel. Visszanézném, ahogy az oviban kialakultak az első barátságaim, és suliban mennyit nevettem a többiekkel. Odamennék Zsuzsa nénihez, hogy "Tanítónéni, azt szeretném, hogy ennek sose legyen vége, mert ha felnő az ember az idő csak úgy repül, itt még minden olyan álomszerű." Megnézném magam, mikor tudatosult bennem, hogy szerelmes vagyok valakibe.Felkutatnám, hogy addig a pillanatig miért éreztem úgy, hogy engem senki ne szeressen, hogy miért nem bírtam elviselni. Ha lehetne, megmutatnám mit éreztem akkor mikor ő szeretett és én nem vagy azt mikor már én szerettem és neki más kellett. Megmutatnám, hogy milyen boldog voltam mikor először megcsókolt. Megmutatnám, hogy mit éreztem mikor elhagyott. Megmutatnám mit éreztem mikor hallottam, hogy szerelmes és azt, hogyan álcáztam, hogy nem nem érdekel. Közben meg összetörtem újra és újra, azzal az érzéssel, hogy ők miért többek ők mint én? Mivel? Tudod, én azt mondom, hogy semmivel. Soha, semmivel nem voltak többek tőlem. Megalázva éreztem magam és túl kevésnek bárki számára is. Igen, ezt tenném, mert mindenki megérdemli és mondhatom, hogy a múlt nem számít és azt, hogy ami fáj el kell felejteni. De nem teszem, mert a múlt alakított ilyenné amilyen most vagyok. Szabaddá.. Felelősségteljes és hitetlen lettem. Bármi van most a jelenben, bármennyire is szüntelenül szeretem, az ott van, amit akkor éreztem. De tényleg nem érdekel már. Nem érdekel kinek az ölébe borult mikor én magányosan sírdogáltam itthon. Nem érdekel, hogy kit csókolt mikor én arra vágytam reménytelenül, hogy odajöjjön és azt mondja "Tudom, hogy te többet érsz náluk." Nem érdekel, hogy kire nézett úgy mint rám. Nem érdekel, hogy kinek fogta a kezét szorosan míg az enyém az övére várt.. és, hogy tényleg nem érdekelnek-e? Már, hogy ne érdekelnének. A legfájóbb dolgok azok amiken nem tud az ember változtatni és vagy elfogadja, vagy szenved, vagy elengedi azzal a tudattal, hogy már minden más és az emberek változnak. Egyenlőre nem tudom elengedni, és fogalmam sincs mikor fog menni. És azt is tudom, hogy ha olvasod ezeket a sorokat bűntudatod van, annyit tudok rá mondani, hogy nem tartozol megbánással csak egyetlen dolog miatt, amiről tudjuk mi. Nem tartozol vele, mert nem tehettél róla, hogy én szerettelek és te nem vagy már nem. Ne dühöngj kérlek! Ismerlek. Talán sokszor jobban mint magam. Ez érdekes, de saját magamat még nehezebb megfejtenem. Érzések, fellángolások, elkeseredések, hangulatingadozások összessége vagyok. Az emberek, a tettek, az elnyomások változtattak olyanná aki most vagyok. Egy olyan emberré, aki fél mindentől, aki nem tudja megmutatni azt amit tud, aki nem tud közeledni mások felé könnyedén, aki nincs tisztába a saját érzéseivel, aki volt már annyira kiborulva, hogy nem látta a kiutat, aki nem hisz magában, akit a legtöbben félreismernek. Minden olyan zavaros. De egyszer tudom, hogy sikerülni fog. Sikerülni fog egyszer lehengerelni az embereket. Saját magammal. Egyedül. Magabiztosan. Az álmomat meg fogom valósítani, nem másért.. csakis magam miatt!

music is my life

words that hurt

Sosem éreztem magam elégnek. Olyannak aki elégedett. Tettem volna sok dolgot ami jól esett volna, a kimondatlan szavak gyűltek bennem és a megbocsájtás volt a főfeladatom. Mindent el kell tűrnöm! Mindent el is tűrtem, azért tartok ott ahol tartok. Sok mindent más érdekéből tettem és nem volt fontos, hogy nekem mi a jó. Képtelen vagyok dönteni kis csekély kérdésekkel kapcsolatban is, mert ez van belém vésődve. Nekem mindegy, minden csak a másiknak legyen jó. Olyan szavakkal vágott fejbe amik széttörték a lelkem, bár vertek volna meg, ez jobban fájt. Azzal szembesített, hogy nem vagyok semmire képes, hogy egy nyomorult életet élek. Megérdemelt szavak voltak ezek?
Réges-régen az oviban vagy a suliban alkalomadtán megkínáltak valamivel és lehet, hogy jól esett volna, hogy megkóstoljam, inkább azt mondtam "köszönöm, nem kérek". Kerültem minden konfliktust mert azt akartam, hogy szeressenek. Úgy irányítottak ahogy csak akartak. Véleményem volt és van is mindenről csak kevesen tudják. Bizonyítani akartam mindig az embereknek. Egy olyan ember akartam lenni akire örömmel gondolnak és jószívűnek látják. De miért? Mi értelme? Hiszen magamnak kellett volna bizonyítani és így mások is hittek volna bennem. Mára már felnyitották a szemem, de szenvedek a múlt okozta ki nem mondott szavaktól, ki nem mutatott érzésektől és elfojtott indulatoktól.. ott rontottam el, a múltban.

it's too hard

Egyre többször érzem azt, hogy tanácstalan vagyok és nem tudom mihez kezdjek. Sokszor jön el az a pillanat, hogy kiborulok, vigasztalhatatlanul sírok és legszívesebben elbújnék mert szégyellem magam. Amilyen pozitív és optimista voltam, most annyira borúlátó. Eluralkodik rajtam az az érzés, hogy nem tudom megoldani a problémáimat és az egész annyira zavarossá válik. Iskolában a megszokott álarcot viselem, ami azt sugallja, hogy minden rendben van és minden erőmmel azon vagyok, hogy leleplezzem azt ami valójában folyik bennem. Mindent annyira bonyolulttá teszek, pedig azért vagyok ezen a világon, hogy mindenből a legjobbat hozzam ki. Úgy kívánok egy óriási pofont, hogy hátha az majd észhez térítene és megtanulnék újra tényleg igazán élni. Megtanulnám, hogy az az igazi kézzel fogható probléma amit a pofon fájdalma okozott. Persze én tudom, hogy ez is probléma, de lehetetlen igazán elmagyarázni, hogy mit érzek mikor a pánikbetegség kiteljesedik és úrrá lesz rajtam, pedig úgy elmondanám. Ez már túl nehéz, de soha nem adom fel! Nem tehetem, mert a rossz érzések később elhalványulnak és a jók miatt érdemes élni..

!

elegem van

Elérkezett az a pont, hogy egy icipicit sem fogom vissza magam. Nem tartom magamban azt ami bánt, mert már nem fér el.
Egyenesen rühellem a facebookot és egyedül azért vagyok fent, hogy kapcsolatot tartsak bizonyos emberekkel. DE, amit ennél is jobban utálok, azt ami folyik rajta. Az a legfontosabb, hogy ki mennyi "lájkot" kap a képére. Az persze még viccesebb mikor kérnek, hogy lájkold be, konkrétan kérnek arra hogy tetszen a képük. Ez már aztán ész..
Azt, hogy a legtöbb fájdalmat ez a @&#$ß közösségi oldal okozza, nem is fontos. De én vagyok a hülye, hogy ezt az ártatlan weboldalt fikázom mikor az emberek tették ilyenné.
Ezért van az, hogy ugye nem vagyunk szemtől szembe, így össze-vissza lájkolhatjuk egymás képeit, bejegyzéseit mert az milyen király, közben meg élőben még köszönni sem köszönünk egymásnak. Logikus.
Azoknak a lányoknak, akik kiteszik mindenüket, minden képen, és ráadásul a híres "kacsa szájtartással" és a "fáj a hátam" beállással dobják fel magukról a "szebbnél-szebb" képeket amikre jön a 200-500 lájk, gratulálni tudok és a fiúknak is akiknek tetszik.
Na és a jó kis ask.fm. Tényleg nem akartam egyiket sem lehordani, mert azt sem akartam, hogy úgy tűnjön mintha egy kicsit is foglalkoznék vele, de hát nincs mit tenni, ebben a világban élünk, ahol ezek az alapok..
Szóval, nem érdekelt az ask.fm oldal amíg engem nem kevertek bele. Soha eszembe sem jutott volna, hogy csináljak magamnak, még csak unaloműzőként sem, de hát persze így is megtalálnak. Ja, és akkor vannak azok -a leginkább lányok- akik tényleg őszintén válaszolnak, minden akárki által feltett.. sokszor illetlen és retardált kérdésekre, viszont abba nem gondolnak bele, vajon kik olvashatják szörnyülködve, ezzel elássák magukat az emberek szemében. Ami itt megy már felháborító.

 

kezdem unni..

                                                             van, hogy csak ez segít

hiányzol mellőlem

Sosem éreztem magam ennyire elveszettnek. Sosem éreztem még így. Az, hogy nem tudom mi van veled, hogy épp mit csinálsz megőrjít. Mintha hiányozna a másik felem. Nem tudok másra gondolni csak, hogy írj vagy hívj vagy bármi.. tudni akarom, hogy jól vagy. Mindent tudni akarok rólad.
Eldöntöttem, hogy elfoglalom magam, hogy erősen kezelem ezt a pár napot, de nem megy. Minden pillanatban arra vágyom, hogy megölelhesselek és a közelemben legyél.
Sosem akarom többé, hogy hiányozz! Mert mindig mellettem akarlak érezni. Soha többet nem engedlek el, ha visszajössz..

endorfin hiány

Alvatlansag

Fogalmam sincs mit tegyek. Itt ulok az agyamban.. mikor reg aludnom kellene hiszen holnap iskola. Utalom magam es a kozerzetem. Bar mindent olyan konnyeden kezelnek es ugy elhetnek mint masok..ugy igazan.

music on, world off

halványan mindig

Visszacseng egy régi szó, hang. Visszatekint egy régi kép. Nem tudok vele mit kezdeni. Nem tudom megfogalmazni, mit érzek olyankor.. valami rosszat.

örök szerelem

Sosem hittem volna, hogy egyszer majd ennyire igazán szeretni fog valaki és már több mint egy éve mintha egy tündérmese egyik főszereplője lennék. Nem voltam sohasem az a szerelmes típus, sosem szerettem senkit szerelemből és nem gondoltam volna, hogy valaha megtudok majd valakit szeretni. De ő, teljesen más. Már most 16 évesen biztos vagyok benne, hogy örökké szeretni fogom.. tudom, hogy ha majd ráncos lesz az arcom akkor is úgy fog ragyogni a szemem ha meglátom és akkor is ő lesz a legtökéletesebb ember számomra. Mindez úgy hangozhat mint egy kis fellángolás, egy egyszerű tini szerelem a sok közül, hogy rózsaszín köd és aztán jön a fájdalmas csalódás. Nem! Mindketten tudjuk, hogy ez nem fogható ilyesmihez. Sőt semmihez. Szerelmesek vagyunk és az idő múlásával nem halványul hanem minden csókkal erősödik az érzés. Ha tehetném egész nap csak ölelném mert a szimpla jelenléte megnyugtat. Kötődünk egymáshoz és egyből megállapítjuk ha a másiknak valami baja van. És ha valaki azt mondja, ha ennyit vagyunk együtt lehet könnyen megunjuk egymást. Én biztos vagyok benne, hogy mindig lesz valami ami különlegessé teszi a kapcsolatunkat, mindig lesz valami ami megédesíti majd. Sokszor nevetünk önfeledten, kacagunk egymáson, kifigurázzuk egymást, vagy néha sírunk.. de minden olyan tökéletes ha együtt vagyunk. Minden megvan ami kell. Az, hogy ő mellettem van, a legjobb dolog ami valaha történt velem.


Boldogsággal jelentem ki minden nap, hogy Szeretlek! <3

humiliated

 

Friends Forever

Tudom, hogy úgy tűnik, hogy már nem vagyunk olyan jóban mint régen. Sok víz lefolyt a Dunán és sok mindent sajnálok. Mert egy igaz barát nem így viselkedik ahogy én viselkedtem sokszor. De ha visszagondolok arra a sok szép emlékre, amiket átéltünk, hogy mennyit nevettünk együtt, nem hagyhatom, hogy ez az igaz barátság a múltban ragadjon. Volt, hogy sírtunk együtt, vagy ugrándoztunk a boldogságtól de mindkettő jó volt, mert tudtuk hogy ott vagyunk egymásnak bármi bánt. Mindent rendbe lehet hozni, ha azt mindenki szeretné. Hiányzik a te tanácsod, hiányzol!

http://www.youtube.com/watch?v=tSuIT3F72uA

i'm special

Szinte az összes bejegyzésem arról szól, hogy milyen rossz  nekem vagy találsz benne legalább egy kis önostorozást. Mert természetesen tartalmazok néhány csipetnyi kisebbségi komplexust..
Na de végig gondoltam az egészet és pont emiatt tűnök én olyan gyengének. Pont ezért tudnak engem a porig alázni és én ezt Pont nem fogom hagyni többet. Nem vagyok nagyképű, sosem leszek magammal tökéletesen megelégedve, de tisztába vagyok vele mire vagyok képes. Tudom, hogy semmivel nem vagyok kevesebb sok velem egykorúval, sőt szerintem kijelenthetem, hogy érettebb és felelősségteljesebb a gondolkodásom sokaknál.
Bárki, aki olvassa ezt. Gondolja végig, hogy tett-e velem vagy bárkivel olyat amit mondjuk ő nem bocsájtott volna meg?  Biztos, hogy van ilyen.
Többet nem leszek irányítható és megbocsájtó, mert azzal semmire sem megyek.

új időszámítás

Csak ülök itt, nézek ki a fejemből és szinte hallom a fejembe cikázó gondolatokat. Megterhelő nap volt ez a mai. Mondhatnám, hogy nem az én napom de ez szinte mostanság az összes napom címkéje lehetne. Össze vagyok zavarodva. Néha van olyan érzésem, mintha minden összeesküdött volna ellenem..ez pontosan olyan.
Tények sorozata, képzeletem élénk játszadozása, siránkozás a történteken. Napi program.

Nem tudok mit kezdeni magammal. Tanácstalan vagyok és kétségbeesett. Olyan jól esne valami feszültséglevezetés. Mondjuk megütni valakit, olyan személyt akire most épp gondolok. De nem leszek gyerekes. Bár minden porcikám azt kívánja, hogy amit adtak azt visszaszolgáltassam valami úton módon, de tudom, hogy majd elintézi az élet. Megkapják azt ami jár nekik. 

De az az érzés, hogy az az ember akit én szeretek mást is szeretett, hogy mást is csókolt és mással is volt olyan pillanata mint velem az kiborít. 

Elgondolkozom, hogy a kapcsolatunk olyan mint egy tündérmese és visszanézek.. milyen jó lenne..mennyivel jobban hangzana, ha egész életében csak engem szeretett volna és szeret.. hogy első szerelme lennék, hogy tényleg csak velem él át minden szép dolgot az életben. De persze ott van az igazság, hogy nem. Bele kell törődni, hogy a történteken nem lehet változtatni, hogy muszáj szenvednünk azok miatt a dolgok miatt amiből nem gondoltuk volna akkor hogy még baj lehet, hogy meg akarjuk majd változtatni. Csak ennyit szeretnék és szerettem volna tőle hallani, hogy "Nyugodj meg szívem, én lezártam a múltam azt a részét, sosem akarok rá visszagondolni, nem jelent semmit, sosem jelentett és semminek tekintem. Téged szeretlek!"  Vagy mikor azt mondtam, hogy persze ő mindent megkaphat..azt 

szerettem volna hallani, hogy "Őt sosem szerettem úgy mint téged!" Nekem ennyi elég lett volna, hogy biztos legyek benne, neki jobb vagyok tőlük..

I 7 U

Hahaha, örülök, hogy néhány emberrel nem szoktam találkozni, mert lehet, hogy hirtelen nem lennék az a "szerény, szótlan, bátortalan kislány". Nem vagyok agresszív, se idegbeteg, de úúúúgy fejbe talpalnám néhányukat, hogy öröm lenne nézni.
Adios Bitches!
x

on my own

Forget shit and move on.

But something can't afford me..

missing memories

A régi gondmentes, nyugodt gyerekkor. Az érzés, hogy mára már felelősséggel tartozol mindenért. Meg kell folyamatosan felelned bizonyos szabályoknak, bizonyos embereknek. Ja, nem is csak bizonyos embereknek, hanem mindenkinek. Úgy érzed, hogy annyi teher és nyomás, stressz és gond szakad rád, hogy nem tudsz vele mit kezdeni. Van aki könnyen, valaki nehezebben kezeli. Én nehezen.
Hiányzik az a felelősségmentes kislánykor. Amikor a legnagyobb bajom az volt, hogy kócos a babám haja. Mikor minden sokkal szebbnek tűnt. Az egész élet. Mintha ahogy felnövök minden veszítene a varázsából.. az ünnepeknek nincs meg az a hangulata mint régen. Kevésbé örülök olyan dolgoknak amikért régen megőrültem és ha megkaptam szárnyaltam a boldogságtól. Most inkább félek, hogy mit fogok kezdeni a rám nehezedő nyomással. Gyerekesen arra vágyom, hogy hirtelen visszarepülhessek az időben és átélhessem újra azokat az emlékeket amik meghatározzák az életemet..

A nagy semmi

Ezt a nyarat úgy tudnám összefoglalni röviden, hogy semmi sem úgy alakult ahogy szerettem volna és senkinek nem azt nyújtottam amit elvártam magamtól.

Sok-sok éve halmozódik bennem valamiféle stressz és nyomás. Igaz, sosem voltam kőkemény idegzetű ember, mindig az átlagosnál érzékenyebbek közé soroltam magam. Volt, hogy kisebb nagyobb dolgok miatt stresszeltem, de leginkább magamban tartottam és úgy éreztem, hogy elmúlt, vagy inkább enyhült..de ezzel hogy nem mondtam senkinek inkább csak erősödött és kellő alkalmat kapott rá, hogy ezen a nyáron előtörjön.
Hogy mi az oka? Senki, csak én.
Hogy mi ez az egész? Magam sem tudom.
Hogy mit érzek ilyenkor? Kilátástalanságot, félelmet, pánikot..mint aki nem kap levegőt. Nincs étvágyam, nem tudok aludni..magyarul magamat teszem tönkre.
Néha jobb, néha rosszabb..van, hogy segít a gyógyszer, de van, hogy semmi sem.
Az egyetlen kívánságom, hogy elmúljon és igazán élhessek. Úgy érzem, hogy nem tudok megfelelni senkinek, mert mindenki jobbat érdemel nálam, de félek a gondolattól, hogy magamtól kell megoldanom.. az agyamon kell átállítani valamit, hogy az egész felfogásom megváltozzon. Mert mikor anyához sietek sírva, hogy segítsen, abban a mondatban az egész lényem benne van, az összes bizalmam, reményem, hogy valaki tud nekem segíteni kimászni a "semmiből". 

a múlt sosem lesz csak a múlté

Vannak emberek akiktől a hideg is kiráz pedig nem is ismerem őket.
Vannak tények amik előtt érthetetlenül állok.
Vannak képek amiktől rosszul érzem magam.
Vannak gondolatok amiket nem tudok elhessegetni.
Vannak szavak amelyektől fáj a szívem.
Vannak emlékek amiket feledni nem tudok.
Vannak érzelmek amik talán sosem múlnak el teljesen.
Vannak feltevések amikről bebizonyosodott, hogy igazak.
Vannak kérdések amikre sosem akarom hallani a választ..

So.. i don't know

Már egy ideje nézem a képernyőt azzal az ürüggyel, hogy valamit írnom kéne. Mert rengeteg mindenről szeretnék, de mégsem tudom, hogy miről és hogyan. Gondolatok cikáznak a fejemben. Ismeretlen érzést érzek és ha majd megtudom fogalmazni..megfogom.

megfelelés

Csak ez. Csak ez jár a fejemben megállás nélkül. Miért akar minden ember megfelelni a másiknak!? Miért van az, hogy ha belenézek a tükörbe, akkor arra gondolok, hogy vajon, hányan mondták már rám, hogy csúnya, vagy ízléstelen, vagy sovány esetleg gebe.. és vajon meg tudok-e felelni azoknak az embereknek akik fontosak számomra. Elég egy rosszul sikerült fotó, hogy úgy érezzem legszívesebben elbújnék, mert engem nem láthat senki, szégyellem magam. Miért fontos az, hogy mindenkinek tetszem!? Tudom, hogy lehetetlen. De az amikor elmegyek vásárolni vagy épp csak egy barátommal beszélek.. Vajon mit gondolhat? Lehet, hogy éppen arra, hogy hogy állhat így a hajam, vagy, hogy tetszhetek én bárkinek.. Fájdalmas, ez az önostorozás.
Mikor látok egy olyan lányt aki mondjuk modell vagy szépségkirálynő, hogy én miért nem születtem olyannak, hogy nekem miért nem széles a csípőm? Nekem miért nem olyan dús a hajam? Miért nincs tündöklő kék szemem? Miért nem nézek ki úgy mint ők?
Azért..mert mindenki más. Mindenkiben más a szép. El kell fogadni, hogy mindenkinek más tetszik és vagy megfog bennem valami vagy nem.. A jó tulajdonságokat kell előtérbe helyezni és azokat hangsúlyozni. De hogy ez nekem miért megy ennyire nehezen? Tudom elméletben, hogyan kellene felfognom, de mindig kisebbnek fogom érezni magam másoknál.

the lucky one

"Van, hogy egy apróság megváltoztatja az életünket. Hirtelen, amikor a legkevésbé számítunk rá, történik valami, és új irányba indít. Olyan útra, ami csupa meglepetés. Hová érkezünk? Ez az út maga az élet. Így keressük a fényt. De hogy megtaláljuk a fényt, előbb át kell jutnunk a sötétségen."

"szánalmas életem"

kis meglepetés, nagy boldogság

Fáradtan felbaktattam a szobámba, fájt a fejem..hosszú két nap után kijáró pihenésre vágytam, csak arra, hogy belevessem magam az ágyamba. Kinyitottam a szekrényem, pizsama után kutatva. Miután hosszas nézelődés után egyiket sem tartottam megfelelőnek egy nyári éjszakához, leültem a szőnyegre.. talán kicsit megpihenni vagy úgy gondoltam, hogy anya jön és majd ő keres, mert ő tényleg mindig megtalál mindent. Úgy is lett. De mire beért a szobámba én könnybe lábadt szemmel figyeltem a szekrényemből kihulló papírlapocskát. A könnyfátyol mögül egy ideig nem tudtam elolvasni. Majd felálltam és észrevettem az eldugott kis papírcetli társait. Ilyen meglepetésben sosem volt részem. Melegség töltötte el a szívemet, hogy vannak akik mellettem vannak és próbálnak segíteni.
A barátnőim voltak nálunk 2 napig és sokat beszélgettem velük, megértették, vagy ha nem is, megpróbáltak megérteni. Azt, hogy nem vagyok a legjobb passzban. Elmeséltem nekik mindent és ők biztató szavakkal pakolták tele a szekrényeimet. Csodálatosak. Tényleg éreztem, hogy segítenek. Köszönöm nekik!

shelter

The life is a fairy tale.

an old story

Szerelmesen beszélt hozzám. Helyesbítve írt. Érzelmekkel teli üzenetei csak úgy villanyozták fel a fantáziám. Fogalmam sem volt a szerelem valódi jelentéséről. Mindaddig tévhitben éltem a szerelmet illetően, amíg benne mást leltem meg. A szerelem valódi tünetei jelentkeztek nálam miután oly sokat beszélgettünk, mindenről, de legfőképp a szerelmeiről, az érzéseiről. Őszintén mondom, nem zavart, hogy ismertem a szerelmi életét ami már akkor intenzíven létezett, az elején még csak meg sem fordult a fejembe, hogy akár több is lehet az érzésem felé egy szimpla barátságnál. Aztán egyre jobban megismertem, az akkori énjét. Olyan magabiztosnak tűnt és tapasztaltnak. Én meg ültem, és minden egyes szónál átgondoltam, hogy helyes-e vagy nem. Elküldtem és féltem a választól.
Akkor már tudtam, hogy más az érzésem amikor megláttam és az a szeleburdi szívem úgy kalapált hogy lelassítani lehetetlen volt. Próbáltam ellenállni és magamnak sem bevallani, hogy már nem barátként nézek rá, mert féltem a csalódástól.
Tudtam, hogy rólam beszél mikor egy lányt emlegetett, talán ez okozta hogy fülig beleszerettem. Mert olyan szépen beszélt arról a lányról..rólam. Úgy gondoltam, hogy csak ő tudja nekem megtanítani hogy szeressek tiszta szívből.. és megtette. A "szerelmetlen" szívembe olyan szerelmet alakított ki amiről álmodni sem mertem. Úgy éreztem, hogy azalatt a 3 hét alatt úgy szeretett mint még senki az életemben. Rosszul éreztem talán. Csak még kisfiú volt. Összezavarodott, átgondolatlan, felelőtlen kisfiú.
És otthagyott, mikor már megbolondultam érte. Egyedül, tehetetlen voltam és fogalmam sem volt, hogy mi miért történik. Elkeseredtem. Hiszen annyi év kellett, hogy megtudjak valakit szeretni és mire sikerült ő már nem engem akart. Vagy épp ő sem tudta, hogy kire van szüksége. Folyamatosan ő járt a fejemben. Néha kevésbé, volt, hogy mindig.
Vele álmodtam, ő volt az első gondolatom mikor felébredtem. Sírtam és sírtam mintha attól jobb lett volna, végül is segített is, de nagyrészt magamba tartottam. A párnámra hajtottam a fejem és néztem a szobám.. aprócska részleteit. A székem, az ágyam és újra lejátszódott bennem a boldogság. Az, hogy ő is az volt mellettem. Tudtam, hogy az volt mert emlékszem rá. Emlékszem ahogy nevettünk, emlékszem a mondataira, a szavaira, arra, hogy mindez őszintének tűnt. Még ha ő mindenáron, minél gyorsabban ki is akart lépni ebből a szerelemből, én tudtam, hogy ez neki is többet jelentett egy szimpla 3 hetes kapcsolatnál.
Találkoztunk párszor. Megmondom őszintén, csak miatta mentem ki, hogy lássam. Ha nem is szólt hozzám, tudtam hogy ott volt és láttam mit csinált. Kérdések ezrei fogalmazódtak meg bennem.. "Már nem érdeklem." "Gondol rám néha?" "Csak nekem megy ez ilyen nehezen?"
Sokszor gondoltam, hogy most már nem érdekel, mert fájdalmat okozott és keresek mást. Biztos sikerül megszeretnem idővel mást is. Úgy éreztem kell valaki, aki elfeledteti velem. Volt, hogy tényleg úgy éreztem hogy megleszek nélküle, aztán megjelent és újra visszaestem, és menthetetlenül újra beleestem.
Minta sosem tudtam volna elfelejteni, mert mikor már majdnem, akkor leborította a képzeletbeli "túl vagyok rajta kártyaváramat", nem engedte, hogy kikászálódjak belőle.
Majd mikor kint voltunk a többiekkel. Próbáltam boldogságot színlelni. De az a kibírhatatlan tudatlanság. Ott álltok egymás mellett, mindketten tudjátok mi történt és úgy csináltok, mintha már mindketten túl lennétek a történteken. Vártam a pillanatot, hogy megszólítson. Minden szava az emlékeimbe vésődött. Ott volt, az a tekintet, amit nekem címezett. Azalatt az egy év alatt az tartotta bennem a lelket. Éreztem, hogy másképp nézett rám. Azt, hogy félve szól hozzám. Azt, hogy csillog a szeme és enyhén belepirul az arca ha rám néz. Ez megnyugtatott. Nekem elég volt ahhoz, hogy tudjam, hogy a fiú aki megtanított szeretni, vissza fog térni hozzám, mert ő is tudja, hogy mellettem van a helye.

i'm nothing without you

Will you still love me?

"Hot summer nights mid July 
When you and I were forever wild 
The crazy days, the city lights 
The way you'd play with me like a child 
Will you still love me when I'm no longer young and beautiful 
Will you still love me when I got nothing but my aching soul 
I know you will, I know you will 
I know that you will 
Will you still love me when I'm no longer beautiful 
I've seen the world, lit it up as my stage now 
Channeling angels in, the new age now 
Hot summer days, rock and roll 
The way you'd play for me at your show 
And all the ways I got to know 
Your pretty face and electric soul 
Will you still love me when I'm no longer young and beautiful 
Will you still love me when I got nothing but my aching soul 
I know you will, I know you will 
I know that you will 
Will you still love me when I'm no longer beautiful 
Dear lord when I get to heaven 
Please let me bring my man 
When he comes tell me that you'll let him 
Father tell me if you can 
Oh that grace, oh that body 
Oh that face makes me wanna party 
He's my sun, he makes me shine like diamonds"

tapasztalatból merítek

Sokszor van olyan, hogy apával mélyen el tudok beszélgetni. Nem akar kioktatni, nem próbál kíváncsiskodni, egyszerűen csak őszintén beszélgetünk mint apa a lányával. Én kérdések sorozatát teszem fel neki, mert iszonyúan érdekel minden a múltból, a megszületésem előtti, meghatározó szakasza életüknek. Mindez olyan érdekes. Mesél és csak mesél. Mik azok a dolgok amiket másképp csinált volna, mik azok amik élete legjobb döntései voltak, és melyek voltak azok a pillanatok az életében amelyekre örökre örömmel vagy épp szomorúan emlékezni fog. Rám minden információ tanító hatással van.

"Mikor annyi idős lehettem mint te, nem szabadott volna elkezdenem dohányozni, de ugye ebben a korban nem foglalkozik a fiatal, hogy mi lesz a jövőjével és úgy van vele, hogy egyszer meg kell halni, de arra nem gondolnak, hogy miben és mikor. Ha tehetném most visszapörgetném az időt és nem kezdtem volna el. Mert emiatt most 40 évesen bánkódok és félek ennek a következményeitől. A tinédzserkor erről szól, az élet 360°os átfordulása. Az önállóság, a felelősség megtanulása, a felnövés időszaka, az életet meghatározó kezdet, amit nem szabadna félvállól venni, de bele tartozik ebbe az is, hogy ebben a korban búcsúztatjuk a gyerekkort és lépünk át a felnőttkorba és persze ezt méltóan el kell búcsúztatni gyönyörű élményekkel."

Kevés az a velem egykorú aki ezt fel bírja fogni, és szinte nem létezik olyan aki ezt így is csinálná. De talán én gondlom rosszul.

tudatos tudatlanság

Van, hogy valami beugrik. Van, hogy összeáll a kép valamiről. Van, hogy olyat látsz ami mélyen megbántja a szívedet. Van, hogy valami újra és újra felbukkan az agyadban és fájdalomra készteti a szíved.
De van, hogy ezt inkább nem mutatjuk ki csak hogy ne generáljunk feszültséget, vagy épp másban ne keltsünk bűntudatot. Tudatosan, hallgatjuk el ami odabent lejátszódik. Tudatosan, tudatlanságot játszunk.

Ez kellett.

Elájultam. Igen, mert annyira görcsölt a hasam. Tudom, hogy emögött nem csak ennyi van, nem csak annyi hogy serdülőkor közepén járok, nem csak annyi hogy megvan. Hanem pszichés okai vannak. Ezt egy jelnek tekintem..hogy itt kell befejezni azt amit csinálok. Amúgy sem élek bulizós életet, nem iszok, nem cigizek(!), nem drogozok..nem is erről van szó. Hanem nem úgy élek, ahogy kellene. Éjfél előtt sosem alszom el, és dél előtt nem is bírok felkelni. Túl sokat töltök a laptopom előtt, ami már szinte teljesen beszippantott. Nem érdeklődöm a családom iránt és a barátaim iránt se. Ezen változtatom kell és fogok is.

intersummer

..ÉÉéés igen! Elkezdődött egy újabb emlékezetesnek ígérkező nyári szünet:)
Mindenki csak punnyad, a facebook, instagram meg az ehhez hasonló időpazarlást elősegítő "hasznos" eszközök újra megtelnek "unatkozoooooom:S" , "süt a nap", "sunshine*.*" "indulás nyaralni" "itt: tó/strand" csodálatos és "ha nem lennének, hiányoznának" kiírásokkal! (Alig vártam!! :3)
Bikinis képek, nap által okozott égési sérülések, fekve készített kép a bikiniről és a lábról (szigorúan arc nélküli) képek megosztása. Az egyedülállók siránkozása, a kapcsolatban lévők szerelmük kinyilvánítása. Ja igen és én nem tartozom azok közé akik ezeket a bejegyzéseket, kommenteket, kiírásokat fikázza. Egyszerűen csak vicces. :) Na és ezek is hozzá tartoznak manapság a nyárhoz.