egy hely, távol mindentől

Mikor nincs kedvem, mosolyt álcázva emberek elé menni, bujkálva a saját érzéseim elől...
mikor mindenki idegesít és egy kis magányra vágyom...
mikor megbántanak, vagy úgy érzem senki sem szeret, átnéznek rajtam...
mikor az egyetlen dolog ami megnyugtat azok a gondolatok, amelyek a múltba nyúlnak vissza, felidézve az emlékeket...jó lenne egy hely, ahová elrejtőzhetnék, csak én és a gondolataim..lehet, hogy félénk vagyok és megfutamodok a kihívások elől... de néha szükségem lenne egy helyre, ahol biztonságban érezhetem magam, a fájdalmaktól és a csalódásoktól távol...

ideges

Egyfolytában a sírás kerülget. Néha elfelejtem mi az ami számít, és néha mindent félreteszek és csak élek, csak megyek a vakvilágba, meg se állok. De nem megy, sokszor darabokra hullok, és csak fekszek szétheverten a földön, és csak arra gondolok, miért nem megy nekem olyan könnyen semmi mint másnak? Tudom, hogy vannak tőlem sokkal szerencsétlenebbek, ezért is érzem magam önzőnek! De valami nincs rendben, mintha valami őrülten szedne szét... talán az érzéseim, amiket nem tudok vissza fojtani, vagy lehet, hogy pont az a baj, hogy túlságosan is leplezni akarom azt amit érzek. Egyfolytában ideges vagyok, egy kis dolog úgy fel tud húzni, hogy legszívesebben valamit széttörnék...
Jól esne, most kevés dolog van ami jobban esne egy hatalmas ordításnál... igen, abban az ordításban nem csak feszültség lesz, hanem az összes fájdalom, érzelem amit magamba fojtottam az évek alatt...abban minden benne lesz... de még nem állok készen hogy elengedjem...

az én érzéseim nem számítanak...

Sokszor úgy kezelnek, mintha nem léteznék, mert nem beszélek sokat és gyakran nem közeledek emberekhez.
Attól, hogy nektek nem mondok sokat, még vannak érzéseim, és gondolataim, csak nem teregetem ki mindenkinek...