Az első szerelmi bánatos dal amit sírva énekeltem, Sajnos nem az utolsó volt.

sablonos történetem

Csalódott. Gondolatok. Szánalom. Ribancok. Más. Fájdalmas. Kétségbeesett. Rémült. Összetört. Miért. Bizonytalan. Üres. Semmi. Zavarodott. Utálatos. Emlékek. Hangok. Szavak. Könnyek. Ideges. Bunkó. Makacs. Idő. Féltékeny. Gúnyos. Érthetetlen. Megmagyarázhatatlan. Kérdéses. Újak. Jobbak. Szarházik. Meglepett. Megbántott. Menedék. Sajnálat. Szeretet. Utálat. Hazugság. Megjátszás. Sérült. Hibás. Boldog. Boldogtalan. Gyenge. Zárkózott. Titkos. Érzelmek. Lennék. Valaki. Elárult. Vagyok.

Sosem lesz jó

Ez már el lett cseszve. A szívem már sosem lesz nyugodt és boldog. Igyekszem elfeledni azt ami nem számít, de hiába. Az érzések nem múlnak el, az idő nem segít. A fájdalom ott van mindig. Senki nem tudja mi van a szívemben, a lelkemben, a fejemben. Olyan lettem akitől féltem volna kiskoromban, akit nem szerettem volna. Nem lettem kiegyensúlyozott, mosolygós, magabiztos mint akinek elképzeltem magam. Egyik pillanatban erősnek érzem magam és rendíthetetlennek, a másikban már szétesek. Nem tudok átlépni, túl lenni, kikerülni, elfelejteni. Képtelenség. Semmi nem segít, erre nincs megoldás. Ami megtörtént.. az a történetünk része. Kíváncsi vagyok meddig bírom ezt.

bizalom

Minden kapcsolatban két lehetőség áll fenn. Az egyik az, hogy teljességgel megbízol a másikban. Akár azért mert tudod, soha nem tenne semmi rosszat ellened. Tudod, hogy csak téged szeret és azért szerettél belé, mert nem lenne szíve a szemedbe nézni, ha más lány után kacsingat.
A másik az, hogy félsz. Folyton félsz, hogy egyszer azt kapod: "sajnálom, de megcsaltalak". Bármerre megy azon kattogsz, hogy vajon mit csinálhat, mit gondol és vajon mikor fordul át a gondolkodása arra, hogy elég.
Na és vagyok én. A harmadik lehetőség. Amiben igazából mindkettő benne van.
Az elején úgy gondolod, nem érdekel mi lesz, kevés egy csalódás ahhoz, hogy ledöntsön a lábadról. Aztán egyre komolyodik és egyre jobban félsz. Idővel egyre jobban kötődsz és egyre jobban félsz. Nem akarod elveszíteni. Nem akarsz megválni attól a kapocstól, szokástól, elképzeléstől, hogy ez örökre szól.
Úgy indultál neki, hogy éljünk a pillanatnak és nem számít ha egyik pillanatban téged, a másikban mást szeret. Aztán ölni tudnál azért, hogy biztosan téged szeressen örökké. Előjönnek azok amik régen bántottak, a fájdalmak, az emlékek. És végül mégis muszáj vagy úgy vele lenni, hogy nem tudod magadhoz láncolni az érzelmeit. Bárhogy bízol benne, bármennyire szereted és tudod, hogy szeret, mindig ott van a félelem, hogy megváltozik. Az egyetlen dolog ami láncol, az idő, a közös emlékek, meghatározó pillanatok és töménytelen szeretet.

Büszkeség

Most már el kell hinnem, hogy elég vagyok. Nem mások véleményében kell mérni azt, hogy mennyit érek. Aki a legjobban ismer, az én vagyok. Eddig saját magamra is kisebb rendűként tekintettem, elhittem, hogy nem érek semmit és engem úgy dobálhat ócska szavakkal bárki, ahogy csak akar. Most én dobálózom.

tehetetlenség

Van, hogy az élet túl sok pofont ad és már semmibe nem tudsz kapaszkodni. Semmi nem ad támaszt és reményt. Végső elkeseredésedben csak a sírás marad egyedül, mit élvezni tudsz. Nem érzed a biztonságot, a fényt az alagút végén, csak a nagy sötétséget. Mikor minden tőled telhetőt megtettél és még mindig semmi változás, pedig kifogytál a lehetőségekből. Ülsz és várod a csodát. Eljutsz arra a pontra, hogy már nem érdekel semmi. Mintha teljesen kilépnél az életedből és hatalma alá kerít a fájdalom. Nincs mit tenni..

tönkretesz

Végre minden jól alakul. Érzem, hogy akar valamit. Jól esik. Kezdek boldog lenni. Elengedem magam amíg maradhatok. Szeretem, hogy figyel. Minden olyan jól alakul. Lelkesedek a gondolattól, hogy talán.. Talán még szeret. Talán még szüksége van rám. Helyesbítve már. Már szüksége van rám. Rám. Nevetséges. És az is voltam. Hazaindultam és érdekes dolgot súgtak nekem. Mosolyogva válaszoltam: "Nem érdekel." Hogy ne érdekelt volna!? Összetörtem újra. Szánalmasnak éreztem magam. A lehető legnagyobbnak. Futottam, úgy mintha az életemből futottam volna ki és sírtam. Homályos volt a kép, a könnyek kitakarták az utat. Visszanéztem egy pillanatra és a kép örökre az emlékezetembe vésődött, fogta a kezét.. Megsemmisültem. És egyedül voltam. Én és a könnyeim a sötétben. Hazasétáltam nagy nehezen, fejemben egy borzalmasan fájdalmas képpel. Beléptem a kapun és játszottam. Játszottam, hogy minden rendben van, pedig nem volt.

My life is a piece of shit

Mikor sötét van

Szeretem mikor sötét van és senki sem lát engem. Olyan érzés az, mintha tetőtől-talpig szabad lehetnék. Azt csinálok amit akarok és ezért senki nem bélyegez meg. Olyan arcot vághatok amit csak akarok, mert nem látja senki a teljes képet. A sötétben önmagam lehetek. Levakarhatom magamról a műmosolyt, elhagyhatom a szinte egércincogás szerű magas hangomat. Magabiztos lehetek. Szeretem ha sötét van, mikor nincs kedvem semmihez és senkihez, mikor úgy érzem az egész világ ellenem van. De ahogy felkel a nap, újra megpróbálok megfelelni..

Nem bírom már, ennyi!

Nem bírom már, ennyi!
hátra nézek, és csak arra tudok menni.
Kétségbeesetten, dőlök a falnak,
mikor lesz értelme egy boldogabb napnak?
Sírok és remegek, a fájdalom hasít,
nincs az a dolog ami ezeken javít.
Belehasít lelkemben minden egyes részlet,
mikor nem az enyém, hanem más arcát nézted.
Fáj a gondolat, hogy mik történtek régen,
azt kívánom, minden része a pokoltűzbe égjen.
Összeomlik lelkem, nem találom helyem,
a múlt lesz az is ami most még jelen.
Ki tudja ki változik és kiből lesz ártatlan,
ki lesz jóból rossz ember, egyszer csakúgy váratlan.
Az, hogy minden szép lesz egy hiú kis ábránd,
ez a gondolat nekem okoz némi hátrányt.
Ha elkapnám a boldogság képzeletbeli kezét,
soha nem mutatnám a szomorúság jelét.
Visszamennék néha az elfecsérelt múltba,
nem lehetne egy r*banc se előttem az útba.
Mindenkinek, kik bántottak és ezt tették velem
kívánom, hogy a boldogság egy soha be nem teljesülő álom legyen!

Gyűlölet

Nem hittem volna régen, hogy tudok majd így érezni. De miután megláttam egy "kedves" személyt és az ezáltal rám tört idegroham színtisztán ráébresztett, hogy tudok ilyet érezni. Eléggé tudok! Hogy mit éreztem mikor megláttam?
Düht, fájdalmat. Konkrétan azt, hogy mindjárt odamegyek és kitépem azt a "rohadó haját". Igen, szükség van ilyen jelzőkre. Mert jól esik. Már bocsánat. Rám tört egy sírógörcs, aztán hirtelen bevillant egy kép a múltból, elképzelt kép. Miért szerette őt? És akkor ismertem meg a féltékenység keserű ízét. Persze azért címeztem neki egy "Fu de utállak" fejet is csak, hogy tudja, hogy van a világon legalább egy ember aki tiszta szívből utálja. Ismeretlenül. Mert irigy. Mert sajnálja tőle azt a szerelmet amit neki kellett volna éreznie a fiú iránt, aziránt a fiú iránt akiben megbízott, megszeretett, legelőször életében.
És most tényleg nagyon diszkréten fogalmaztam ahhoz képest, hogy mi futott rajtam végig. Kiszolgáltatottság és a régi jó barát. Szánalom.
Szóval ez a kirohanás nekem is eléggé gyerekesnek tűnt, de ezt éreztem. Sok mindent le lehetne vonni belőle, akkor a következtetésem az volt, hogy mennyire bénán néz ki. Visszagondolva pedig, színtiszta féltékenység amit éreztem és ez nagyon megijesztett.
A másik dolog pedig,hogy ez is megerősített abban, hogy ez a fiú túl nagy hatással van rám. 

it hurts so much

Nothing..nothing can change that has happened. It only gets better with time. Only better, not perfect. A picture, a memorial, a word, a sound from the past smash me. It was different, but it was..it has happened.

This bad feeling will never pass, i have to fight this. But it so hard.
My heart breaks when I think of somebody who you love, who you hug, who you kiss. It sucks. You looked at the other girl's eyes and yours gleamed about her. You're crazy about her. Not about me. Your heart was beating for her. Not for me.You wasn't thinking about me. Just she was in your head.
I wish I had been the one and only. It wouldn't hurt me. I shouldn't do "overthinking".
It would be good, if you can change your past. But it's impossible.
You know, that I love you! But it make me sad often. I lost a lot of tears.
And there is something.. something what I wanted to say. Hm..
Oh, I know. I hate the f*cking past.

Életérzések I. Másképp

Vakon és naivan élek, a valóságtól kizártan és úgy érzem velem semmi rossz nem történhet. Úgy teszek mintha nem fájna semmi, beszólások, megjegyzések, gonosz mosolyok, meg sem rendítenek, azt hiszem. Vagy várj csak, jobban belegondolok és azon kapom magam, hogy a távolba bámulok és azon kattog az agyam, ezt miért kaptam és a sírás kerülget. Vissza kell fojtanom! Nem tűnhetek gyengének, pedig oly gyenge vagyok már így is. Miért nem tudom magam mutatni? Miért nem veszik észre, hogy a zárkózottság mögött egy érzelmes, szeretetre vágyó lány lakozik? És most azt hiszem valaki próbál közel férkőzni hozzám. Talán meg akar ismerni? Úgy igazán. Beszélgetünk sokat. Elmond nekem mindent, azt hiszem. Mintha akarna tőlem valami. Jaj, de ez butaság, tudom, hogy neki mindig is más tetszett. De nem is baj, nekem nem kell szerelem. Úgysem tudom elviselni azt, ha valaki szeret. Milyen ember vagyok? Jézusom, megint magam elé bámulva gondolkozom, ez normális? Fojtogatást érzek. Miket beszélek, semmi gond, Anya is ilyen volt. Egy ember ismer, az akivel felnőttem.
Ez a fiú egyre közelebb férkőzik hozzám. Miért jó ez neki? Biztosan egy "lelkitársat" keres, egy támaszt, akire bármikor számíthat ha egyedül érzi magát. Szerintem megfelelek ennek. Én úgysem szeretnék tőle semmit, sosem tudna megbántani.
Rólam keveset tud, de én sokat tudok róla, kezdem megismerni. Keresgél, saját magát keresgéli. Többet tudok mint amennyit elmondok neki.
Megtudtam, hogy tetszem neki. Én ezt nem akarom. Rábeszélem másra. Könnyű lesz! Én egy vagyok a sok közül, szerencsére. Tudatlan vagyok és úgy érzem magam mint az amőbában mikor nagyon koncentrálok valamire, és emiatt hirtelen összegyűlik az 5 jel az ellenfélnek és veszítek. De mikor fogok veszíteni!?
Újabb és újabb szerelmi tanácsok. Én, akinek semmi köze ehhez, én adok tanácsokat. Förtelmes. Végül is, meglátásom dolgokról nekem is lehet, nem?

Jézusom, most úgy érzem ez más lesz. Tényleg engem akar. Félek! Őszintének, magabiztosnak és szégyellősnek látom. Megcsókol. A fellegekben járok, úgy érzem ő is. Továbbra is tudatlan vagyok. Én a naiv, álomvilágban élő Evelin, aki nem is gondol semmiféle csalódásra. Hazakísér, én nem hiszek a történteknek, azt hiszem mindketten boldogok vagyunk. Ő megtalált engem, hiszen mennyit küzdött értem és most én is úgy érzem, hogy először tetszik, hogy szeret valaki és kezdek szerelmes lenni. Hihetetlen érzés.

Sírok! Megtörtént az amitől a legjobban féltem. Hülyéskedek, nem féltem tőle épp ezért hirtelen minden  megváltozott, és a boldogság átalakult gyűlöletté és őrült fájdalommá. Mit is gondoltam? Ez annyira egyértelmű, engem nem ismer, hogy is szerethetett volna. Azt hitte ismer, pedig csak én ismertem az ő gondolkodását, bár nem eléggé. Fáj nagyon! Rosszat akarok tenni, ki akarok szabadulni és elfutni, mert szégyellem magam. Szégyellem, hogy szeretem.

A napjaim szürkék, talán új élet vár rám az új iskolában. Minden nap egy megpróbáltatás. Szívem megpróbáltatása az emlékek felvillanása ellen. Nem tudom mit érzek és mit akarok. Sokkal jobb lesz ha nem gondolok rá és keresek elfoglaltságot, egy fiút akit "csodálhatok".
Nem megy, hiányzik! Vajon mit csinálhat? Mit gondolhat? Miért nem beszélünk? Nem érdeklem egyáltalán?
Úgy érzem egy nagyon sötét alagút elején járok, és a fény túl távoli, hogy lássam. Egyáltalán nem is tudom van-e fény.
Beszélünk, azt mondja hiányzom neki és nagyon bán mindent. Miért hiszem el minden szavát? Borzasztó beismerni, hogy szeretem.
Tudom, hogy más lányok tetszenek neki és én szánalmas vagyok. Egyedül lettem hagyva.
Egyre kevésbé hiszek neki, azt  hiszem az idő tényleg segít! De hétvégente mikor kimegyek és látom talán nem a legjobb a lelkemnek. Mégis valamilyen szinten megnyugtat, de nem akarok tőle soha többet semmit!
Egy lecke volt számomra, és egy jó emlék, fájdalommal megfűszerezve. Legalább érzem, hogy élek. Megértettem, hogy az élet nem csupán öröm teli pillanatok összessége, hanem csalódások, fájdalmak, harcok döntenek le a lábadról mikor egy kicsit is erősnek érzed magad.

Újra sírok! De most nincs mi megnyugtasson. Fáj a szívem! Akkora seb van rajta amit nem gyógyít be semmi. Ez a dolog megbocsájthatatlan. Hogy tehették? Úgy érzem át lettem verve. Miért érzem, hogy nincs kiút? Nem akarok kimozdulni, és el akarok felejteni mindent. Annak a 3 hétnek meg sem kellett volna történnie. Mit tettem, hogy ezt érdemlem? Engem nem is szeretett, egyáltalán, soha!
Én meg beleszerettem, de miért? Miért teszi ezt velem a sors?
Most már semminek tekintem az egészet, egyszerűen nem gondolok rá. Harag van bennem, de lecsendesedtem. Valamit lezártam. Más leszek ezentúl. Az emberek megismernek. Ha így kell az életet játszani, akkor így játszom.

De mondja meg valaki, hogy miért tűnik fel az életemben mindig? Ha úgy érzem, már nem érdekel miért?
Visszaesek és újra fáj. Tényleg nem értek már semmit.
Engem akar, aztán kapcsolatban van. Belájkolom, csak hogy érezze "örülök annak, hogy boldog", de még hogy!- szól bennem a keserűség.
Vajon, őt szereti? Ő biztos sokkal jobb tőlem. Vajon mit beszél a barátaival? Vajon rólam is van szó? Haha, butaság. Én nem vagyok téma számára.
Néha beszélünk, akkor is azért mert ő egyedül érzi magát, sosem kérdezi meg, hogy én hogy érzem magam. Nem is baj. Úgy is azt mondanám, hogy minden tökéletes.

Na de ma! Elmegyek és kikapcsolódok a buliban. Az egész volt osztály együtt. Biztos jó lesz. Tudatosan, megrendíthetetlenül lépek be és semmi nem tud kizökkenteni a magabiztosságomból.  De még mennyire jó lesz, látom és mégis boldog vagyok, rá-rá pillantok és érzem, hogy ő is rám. Köztünk mindig van valami megmagyarázhatatlan dolog. Talán kémiának szokták  nevezni. Jól érzem magam! Táncolunk. Szuper minden. Elhív. Jézusom, mit akar? Szokásos duma, én bólogatok. Testem minden részével ellenkezni próbálok szavainak, mégis magához húz. Megcsókol. Össze vagyok zavarodva.
Együtt vagyunk. Újra de másképp. Mindketten tudjuk ez más lesz és egyre jobban szeretjük egymást. Kezd igazából megismerni. Tudja mennyi minden fájt nekem. Tudja, milyen vagyok. Megismeri a családomat, jól megvannak. Csodás minden. Látom, hogy szeret és ez tényleg gyökerestül más köztünk. Mindketten más emberek vagyunk.

Csak épp ott van az a kib*szott fránya múlt és előtörnek bennem a fájdalmak. Nagyon bántanak. Veszekszünk, mert neki is fáj, hogy ezek történtek. De nincs mit tenni. Van amin már nem tudunk változtatni, ha tudnánk nem lenne fájdalom. És sokszor elszaladnék, és még mindig van olyan érzésem hogy elbújnék előle, mert szégyellem magam. Hirtelen tör rám ez az érzés, egy puszta gondolattól és már nem tudok olyan lenni mint az előtt. Olyankor távol akarom magamtól tartani. Miért? Nem akarom bántani, tényleg! Olyan erővel szakad ki belőlem néhány szó vagy  mondat, amivel tudom hogy bántom, de tudat alatt teszem. Miért nem volt ilyen mindig is? Miért kellett ennyit szenvednem, hogy eljussunk idáig? Ha nem kellett volna szenvednem, most sem szenvednék. És akárhogy próbálom, nem tudok túl lépni rajta. Egyre jobban szétszednek az emlékek, az emlékképek, a valós képek, a hangok amik visszacsengenek a múltból. Kilépnék néha. Azt hiszem én is okoztam ezzel neki fájdalmat, de megérdemli.
A dolgok megtörténtek, nem tudom elfelejteni.. sosem fog menni. Összezavarodtam. Tudom, hogy szeretem, de azt is, hogy túl sok a kérdés amire nem akarom tudni a választ..

keserűség

Egy ideje lelkembe keserűség költözött. Lázadok, sokszor saját magam ellen is. Pokollá teszem az életem és a körülöttem lévőkét is. Mennyivel könnyebb lenne ha más lennék, igaz? A válasz az, hogy más voltam, de mint tudjuk, az emberek változnak, így én is megváltoztam. Nem szándékosan. Olyan rosszindulat alakult ki bennem, hogy már én is félek olykor tőle. Egyfajta bosszúállás, semmiképp sem bizonyítás. Nem akarok már senkinek sem bizonyítani. Úgy érzem, hogy jelenleg nem tartozom senkinek sem ezzel. Talán fel kéne nőnöm az élethez, talán nem vagyok elég erős hozzá és gyerekesen kezelem, de ez van. Mindenki azt kapja ami jár. Az, hogy mindenkinek a jót akarjam és az én érzéseim nem számítanak már a múlté. Ez talán valami önvédelem, ez ellen a keserű valóság ellen. Nincs gyógyszer, nincs megoldás. Én vagyok, a fájdalom és a gondolataim.

Jó lenne visszakapni a régi "mindenen mosolyog ez a lány" képet.