Gyűlölet

Nem hittem volna régen, hogy tudok majd így érezni. De miután megláttam egy "kedves" személyt és az ezáltal rám tört idegroham színtisztán ráébresztett, hogy tudok ilyet érezni. Eléggé tudok! Hogy mit éreztem mikor megláttam?
Düht, fájdalmat. Konkrétan azt, hogy mindjárt odamegyek és kitépem azt a "rohadó haját". Igen, szükség van ilyen jelzőkre. Mert jól esik. Már bocsánat. Rám tört egy sírógörcs, aztán hirtelen bevillant egy kép a múltból, elképzelt kép. Miért szerette őt? És akkor ismertem meg a féltékenység keserű ízét. Persze azért címeztem neki egy "Fu de utállak" fejet is csak, hogy tudja, hogy van a világon legalább egy ember aki tiszta szívből utálja. Ismeretlenül. Mert irigy. Mert sajnálja tőle azt a szerelmet amit neki kellett volna éreznie a fiú iránt, aziránt a fiú iránt akiben megbízott, megszeretett, legelőször életében.
És most tényleg nagyon diszkréten fogalmaztam ahhoz képest, hogy mi futott rajtam végig. Kiszolgáltatottság és a régi jó barát. Szánalom.
Szóval ez a kirohanás nekem is eléggé gyerekesnek tűnt, de ezt éreztem. Sok mindent le lehetne vonni belőle, akkor a következtetésem az volt, hogy mennyire bénán néz ki. Visszagondolva pedig, színtiszta féltékenység amit éreztem és ez nagyon megijesztett.
A másik dolog pedig,hogy ez is megerősített abban, hogy ez a fiú túl nagy hatással van rám.