Mély gondolatok 2.Rész

Így arra gondoltam, elmesélem történetem az első csalódástól kezdve. Ebben nem az a lényeg, hogy hogyan történt, mert gondolom az senkit sem érdekel. Hanem az érzés ami mindenkiben ugyanaz. Szóval mikor eljött az a bizonyos visszafordíthatatlannak tűnő pillanat. Ahogyan meg kellett értenem, hogy ettől kezdve minden másképp lesz..hogy véletlen volt, vagy szándékos az lényegtelen volt számomra. Az egyetlen kérdés, ami foglalkoztatott, hogy "Miért?" De a szerelemhez két ember kell. Gyakorlatilag el kellett fogadnom. A tényt, hogy felejtenem kell.

Egy évig csak mosolyt álcázva léptem ki az utcára, hiszen hogyan legyek boldog, ha nincs mellettem az a személy, aki nélkül lélegezni is nehéz. Azt mondtam, hogy nem érdekel, mert szánalmasnak éreztem azt, hogy rég túl van rajtam, mikor én még mindig egyedül és rajta kívül nem érdekelt senki, tehettek bármit. Azt mondtam, hogy nem érzek iránta semmit, azt hogy megbántam az egészet, közben még mindig reméltem, hogy elém áll, hogy tévedés volt, hogy elengedte a kezem.

Így is lett.. elém állt..nem egyszer. Boldog voltam egy időre. Aztán újra a földre hulltam. Újra és újra visszalépett és tényleg tévedésnek nevezett valamit.. csak nem azt amit én akartam hogy annak nevezzen. Folyton sírtam, egy ideig miatta, aztán a magány miatt..és amiatt hogy nincs megfelelő személy. Suliban a szokásos jelmez és álarc mögé bújva hitettem el mindenkivel, hogy jól vagyok és szinte nem is említettem, ..persze mikor haza értem, szerelmes és csalódós dalokat hallgatva, sírtam és sajnáltattam magam. Optimizmusról beszéltem, közben egy pillanatig sem azonosultam vele. Néha enyhült az érzés, néha felerősödött. Találkoztunk egyszer-egyszer és a kapcsolatunk nem volt olyan mint régen. Nem szóltunk egymáshoz, csak elvétve egy-egy szó, egy-egy pillantás.

Mély gondolatok. 1. Rész

Egy reggel arra ébredtem, hogy valamit nekem kellene tennem, mert telnek a napok, úgy telnek a napok, hogy nem teszünk semmit.. Sokat gondolkozok mindenen, gyakorta elmerengek kérdéseken amik addig foglalkoztatnak, amíg legalább az én nézőpontomból meg nem találom rájuk a választ. Sosem értettem és most sem értem az élet lényegét. Igaz mindenkiben máshogy fogalmazódik meg az élet értelme. Nem is tudom, hol kezdjem.. Születésemtől kezdve valami maradandót akarok alkotni. Elégedett ember akarok lenni, olyan ember, akire felnéznek majd az emberek és azt mondják: "ő tényleg tud valamit", de viszont sosem akartam, hogy mindenki kíváncsi legyen rám, sőt vannak olyan emberek akiket megismernem sem lett volna szabad. De gyakorlatilag hiszek abban, hogy mindennek meg van az oka. Eszembe sem jutna beállni a sorba és másokat lemásolni. Bárhogy tagadhatnám, nem lenne igaz, hogy nem adok más emberek véleményére, viszont azt az örömöt nem adom meg nekik, hogy élvezhessék a szenvedésemet. Lehet, hogy túlságosan is tudatosan akarom felépíteni a jövőmet, olykor úgy tűnik túlságosan spontán vagyok. Valahogy nem tudok a kettő között cselekedni.

Na és a suliban ültem az órán - a tanár beszélt- hallgatnom kellett volna, de az agyamat valami más sokkal jobban lekötötte. Általában mindig van valami, ami jobban érdekel például a fizikánál, megértem hogy arra is szükség van, de ha egy hangyányit sem dob fel a pillanatnyi sebesség kiszámítása, akkor minek erőltetni, na de mindegy. Szóval nem figyeltem, ide-oda tekintettem, de őszintén nem emlékszem semmire mi történt köröttem.

Mikor hazaérek, szeretek csak úgy leülni a ház bármely üres pontjára akár az udvarra és zenét hallgatni, nézelődni és fejtegetni szavakat, mondatokat, érzéseket, arckifejezéseket. Néha elmosolyodom és arra gondolok, hogy milyen csodálatos is az élet, vajon van valaki aki épp rám gondol, RÁM, és ez felemelő érzés, főleg amikor egyedül érzem magad. Ez az egyik dolog amit imádok csinálni, ha magányos vagyok, a másik amit még ennél is jobban szeretek az éneklés. Nem csak azért mert újnál-újabb dalokat megtanulni jó dolog, és mert ha sikerül egy olyan hangot előcsalogatni amit eddig nem sikerült az boldoggá tesz, hanem rengeteg felgyülemlett érzést, csalódást, feszültséget kiadok olyankor magamból.. egyszer talán lehetek elég bátor ahhoz, hogy megvalósítsam az álmaim..mert feladni nem fogom..

nem bírom..

Annyira hihetetlenül szánalmas vagyok! Ahogy tönkre teszem magam, a folytonos megfelelési kényszerrel és az aggódással. Csak sírok, mert csak ez esik jól. Mikor boldog lehetnék..mégis annyira rosszul érzem magam. Legszívesebben a fejem verném a falba, és azt mondom magamnak: "Hogy lehetsz ekkora seggfej?"

bízok

Én bízom benne, pedig lehet, hogy hibát követek el, de ha boldog akarok lenni akkor mondjuk, All in, mindent felteszek, a szívemet kockáztatom érte..

Szeretném..

Szeretném megkérdezni tőle, hogy mit érez valójában, hogy komolyak-e a szándékai, de félek hogy a válasza jobban fájna mint ez a bizonytalanság.

szenvedély és szerelem or just testi kapcsolat

Nem tudom kinek mi jelent többet és nincs is hozzá közöm. Mindkettőben van valami jó, de ha választanom kellene egyértelműen az elsőt választanám. Minden sokkal jobb ha érzések is társulnak hozzá. Az egész úgy tökéletes. Csak egy baj van, hogy nem tudjuk hogy más mit akar..