Így arra gondoltam, elmesélem történetem az első csalódástól kezdve. Ebben nem az a lényeg, hogy hogyan történt, mert gondolom az senkit sem érdekel. Hanem az érzés ami mindenkiben ugyanaz. Szóval mikor eljött az a bizonyos visszafordíthatatlannak tűnő pillanat. Ahogyan meg kellett értenem, hogy ettől kezdve minden másképp lesz..hogy véletlen volt, vagy szándékos az lényegtelen volt számomra. Az egyetlen kérdés, ami foglalkoztatott, hogy "Miért?" De a szerelemhez két ember kell. Gyakorlatilag el kellett fogadnom. A tényt, hogy felejtenem kell.
Egy évig csak mosolyt álcázva léptem ki az utcára, hiszen hogyan legyek boldog, ha nincs mellettem az a személy, aki nélkül lélegezni is nehéz. Azt mondtam, hogy nem érdekel, mert szánalmasnak éreztem azt, hogy rég túl van rajtam, mikor én még mindig egyedül és rajta kívül nem érdekelt senki, tehettek bármit. Azt mondtam, hogy nem érzek iránta semmit, azt hogy megbántam az egészet, közben még mindig reméltem, hogy elém áll, hogy tévedés volt, hogy elengedte a kezem.
Így is lett.. elém állt..nem egyszer. Boldog voltam egy időre. Aztán újra a földre hulltam. Újra és újra visszalépett és tényleg tévedésnek nevezett valamit.. csak nem azt amit én akartam hogy annak nevezzen. Folyton sírtam, egy ideig miatta, aztán a magány miatt..és amiatt hogy nincs megfelelő személy. Suliban a szokásos jelmez és álarc mögé bújva hitettem el mindenkivel, hogy jól vagyok és szinte nem is említettem, ..persze mikor haza értem, szerelmes és csalódós dalokat hallgatva, sírtam és sajnáltattam magam. Optimizmusról beszéltem, közben egy pillanatig sem azonosultam vele. Néha enyhült az érzés, néha felerősödött. Találkoztunk egyszer-egyszer és a kapcsolatunk nem volt olyan mint régen. Nem szóltunk egymáshoz, csak elvétve egy-egy szó, egy-egy pillantás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése