2014. szeptember 24., szerda

bizalom

Minden kapcsolatban két lehetőség áll fenn. Az egyik az, hogy teljességgel megbízol a másikban. Akár azért mert tudod, soha nem tenne semmi rosszat ellened. Tudod, hogy csak téged szeret és azért szerettél belé, mert nem lenne szíve a szemedbe nézni, ha más lány után kacsingat.
A másik az, hogy félsz. Folyton félsz, hogy egyszer azt kapod: "sajnálom, de megcsaltalak". Bármerre megy azon kattogsz, hogy vajon mit csinálhat, mit gondol és vajon mikor fordul át a gondolkodása arra, hogy elég.
Na és vagyok én. A harmadik lehetőség. Amiben igazából mindkettő benne van.
Az elején úgy gondolod, nem érdekel mi lesz, kevés egy csalódás ahhoz, hogy ledöntsön a lábadról. Aztán egyre komolyodik és egyre jobban félsz. Idővel egyre jobban kötődsz és egyre jobban félsz. Nem akarod elveszíteni. Nem akarsz megválni attól a kapocstól, szokástól, elképzeléstől, hogy ez örökre szól.
Úgy indultál neki, hogy éljünk a pillanatnak és nem számít ha egyik pillanatban téged, a másikban mást szeret. Aztán ölni tudnál azért, hogy biztosan téged szeressen örökké. Előjönnek azok amik régen bántottak, a fájdalmak, az emlékek. És végül mégis muszáj vagy úgy vele lenni, hogy nem tudod magadhoz láncolni az érzelmeit. Bárhogy bízol benne, bármennyire szereted és tudod, hogy szeret, mindig ott van a félelem, hogy megváltozik. Az egyetlen dolog ami láncol, az idő, a közös emlékek, meghatározó pillanatok és töménytelen szeretet.


Büszkeség

Most már el kell hinnem, hogy elég vagyok. Nem mások véleményében kell mérni azt, hogy mennyit érek. Aki a legjobban ismer, az én vagyok. Eddig saját magamra is kisebb rendűként tekintettem, elhittem, hogy nem érek semmit és engem úgy dobálhat ócska szavakkal bárki, ahogy csak akar. Most én dobálózom.