Túl gyakran esem még mindig abba a hibába, hogy szomorkodom. Félek. Túlgondolom a dolgokat. Lenézem magam és a képességeimet. Esetleg sok teendő helyett csak ülök és a gondolataimba merülök. Az igazság az, hogy ilyenkor senkire sincs szükségem.. ez baj!
Vajon, hogyan tudnék lenni, úgy igazából nem megjátszva istenigazából felhőtlenül boldog? Bármilyen nehéz is tudom, hogy ez lenne a helyes. De ha még nem érzem úgy hogy menne, nem tudom erőltetni.
Az pedig elég baj, ha az ember rossz embernek tartja magát. Mert van valaki akinek nagyon is ad a véleményére és ő az egyetlen aki talán a legőszintébb hozzá.. és ez fáj.. mert mi van ha igaza van? és most is sírok.. mert nem bírom megállni. Csak jön hirtelen ez a maró érzés és nem tudok neki gátat szabni és útjába állni mert ez a valóság..sajnos. Vagy nem? De akkor miért bántanak a szavai.. Lelkembe tipor minden mondat és széttép, valami mintha összeomolna bennem.. az összes önbizalmam darabokra hull és újra a földön vagyok. Majd mindig bocsánatot kér. Amikor már úgyis mindegy, mert a kimondott szavakat kitörölni nem lehet.
De ott van az a bizonyos, gondolatot megtörő DE.. erős vagyok! Nem gondolná szinte senki, hogy mennyire. Értelme nincs annak, hogy elhagyjam a büszkeségem. Mindig felállok és tovább lépek, mindenből van kiút, csak akarat szükséges hozzá, semmi más. Összeomlok, felállok, leseprem magamról a gondokat, kihúzom magam és igen is harcolok! Mert ez az élet. Minden nap egy új remény:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése