Szerelmesen beszélt hozzám. Helyesbítve írt. Érzelmekkel teli üzenetei csak úgy villanyozták fel a fantáziám. Fogalmam sem volt a szerelem valódi jelentéséről. Mindaddig tévhitben éltem a szerelmet illetően, amíg benne mást leltem meg. A szerelem valódi tünetei jelentkeztek nálam miután oly sokat beszélgettünk, mindenről, de legfőképp a szerelmeiről, az érzéseiről. Őszintén mondom, nem zavart, hogy ismertem a szerelmi életét ami már akkor intenzíven létezett, az elején még csak meg sem fordult a fejembe, hogy akár több is lehet az érzésem felé egy szimpla barátságnál. Aztán egyre jobban megismertem, az akkori énjét. Olyan magabiztosnak tűnt és tapasztaltnak. Én meg ültem, és minden egyes szónál átgondoltam, hogy helyes-e vagy nem. Elküldtem és féltem a választól.
Akkor már tudtam, hogy más az érzésem amikor megláttam és az a szeleburdi szívem úgy kalapált hogy lelassítani lehetetlen volt. Próbáltam ellenállni és magamnak sem bevallani, hogy már nem barátként nézek rá, mert féltem a csalódástól.
Tudtam, hogy rólam beszél mikor egy lányt emlegetett, talán ez okozta hogy fülig beleszerettem. Mert olyan szépen beszélt arról a lányról..rólam. Úgy gondoltam, hogy csak ő tudja nekem megtanítani hogy szeressek tiszta szívből.. és megtette. A "szerelmetlen" szívembe olyan szerelmet alakított ki amiről álmodni sem mertem. Úgy éreztem, hogy azalatt a 3 hét alatt úgy szeretett mint még senki az életemben. Rosszul éreztem talán. Csak még kisfiú volt. Összezavarodott, átgondolatlan, felelőtlen kisfiú.
És otthagyott, mikor már megbolondultam érte. Egyedül, tehetetlen voltam és fogalmam sem volt, hogy mi miért történik. Elkeseredtem. Hiszen annyi év kellett, hogy megtudjak valakit szeretni és mire sikerült ő már nem engem akart. Vagy épp ő sem tudta, hogy kire van szüksége. Folyamatosan ő járt a fejemben. Néha kevésbé, volt, hogy mindig.
Vele álmodtam, ő volt az első gondolatom mikor felébredtem. Sírtam és sírtam mintha attól jobb lett volna, végül is segített is, de nagyrészt magamba tartottam. A párnámra hajtottam a fejem és néztem a szobám.. aprócska részleteit. A székem, az ágyam és újra lejátszódott bennem a boldogság. Az, hogy ő is az volt mellettem. Tudtam, hogy az volt mert emlékszem rá. Emlékszem ahogy nevettünk, emlékszem a mondataira, a szavaira, arra, hogy mindez őszintének tűnt. Még ha ő mindenáron, minél gyorsabban ki is akart lépni ebből a szerelemből, én tudtam, hogy ez neki is többet jelentett egy szimpla 3 hetes kapcsolatnál.
Találkoztunk párszor. Megmondom őszintén, csak miatta mentem ki, hogy lássam. Ha nem is szólt hozzám, tudtam hogy ott volt és láttam mit csinált. Kérdések ezrei fogalmazódtak meg bennem.. "Már nem érdeklem." "Gondol rám néha?" "Csak nekem megy ez ilyen nehezen?"
Sokszor gondoltam, hogy most már nem érdekel, mert fájdalmat okozott és keresek mást. Biztos sikerül megszeretnem idővel mást is. Úgy éreztem kell valaki, aki elfeledteti velem. Volt, hogy tényleg úgy éreztem hogy megleszek nélküle, aztán megjelent és újra visszaestem, és menthetetlenül újra beleestem.
Minta sosem tudtam volna elfelejteni, mert mikor már majdnem, akkor leborította a képzeletbeli "túl vagyok rajta kártyaváramat", nem engedte, hogy kikászálódjak belőle.
Majd mikor kint voltunk a többiekkel. Próbáltam boldogságot színlelni. De az a kibírhatatlan tudatlanság. Ott álltok egymás mellett, mindketten tudjátok mi történt és úgy csináltok, mintha már mindketten túl lennétek a történteken. Vártam a pillanatot, hogy megszólítson. Minden szava az emlékeimbe vésődött. Ott volt, az a tekintet, amit nekem címezett. Azalatt az egy év alatt az tartotta bennem a lelket. Éreztem, hogy másképp nézett rám. Azt, hogy félve szól hozzám. Azt, hogy csillog a szeme és enyhén belepirul az arca ha rám néz. Ez megnyugtatott. Nekem elég volt ahhoz, hogy tudjam, hogy a fiú aki megtanított szeretni, vissza fog térni hozzám, mert ő is tudja, hogy mellettem van a helye.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése