it's too hard

Egyre többször érzem azt, hogy tanácstalan vagyok és nem tudom mihez kezdjek. Sokszor jön el az a pillanat, hogy kiborulok, vigasztalhatatlanul sírok és legszívesebben elbújnék mert szégyellem magam. Amilyen pozitív és optimista voltam, most annyira borúlátó. Eluralkodik rajtam az az érzés, hogy nem tudom megoldani a problémáimat és az egész annyira zavarossá válik. Iskolában a megszokott álarcot viselem, ami azt sugallja, hogy minden rendben van és minden erőmmel azon vagyok, hogy leleplezzem azt ami valójában folyik bennem. Mindent annyira bonyolulttá teszek, pedig azért vagyok ezen a világon, hogy mindenből a legjobbat hozzam ki. Úgy kívánok egy óriási pofont, hogy hátha az majd észhez térítene és megtanulnék újra tényleg igazán élni. Megtanulnám, hogy az az igazi kézzel fogható probléma amit a pofon fájdalma okozott. Persze én tudom, hogy ez is probléma, de lehetetlen igazán elmagyarázni, hogy mit érzek mikor a pánikbetegség kiteljesedik és úrrá lesz rajtam, pedig úgy elmondanám. Ez már túl nehéz, de soha nem adom fel! Nem tehetem, mert a rossz érzések később elhalványulnak és a jók miatt érdemes élni..